Szobonya Krisztina: AD

 


Szobonya Krisztina
AD

Mikor elnémulnak a folyók, elsápad minden víztiszta szaruhártya, és te alábuksz újra.
Talpig harasztban, jeltelenül, e horizontális depresszióban - hol a hegyeket felszántották és porrá zúztak minden követ - a színek formátlanságba zuhannak, és egymást átölelve sírnak, sírnak.
Minden mosoly üvegtestű fájdalom. Te mégis szaladsz. Lélek-szakadva szaladsz az égig. És már nem hallod, lassuló lélegzettel miről dalolnak a januári lombok.

fotó: teakdoor (Mr Lick) : A little girl looks at a homeless man sleeping on Gran Via street in Madrid
2016.01.09
FB

Szobonya Krisztina: TTS


Szobonya Krisztina
TTS

Árva-bús tenyerem terítettem szemeidre,
mikor kihullott kezedből az ecset,
hogy ne lásd a barackvirág szilánkok
miként peregnek sírva a falakról.
Kispárnádra tapasztotta arcunkat az éj,
és nem mondtam egyszer sem: ne félj,
és rettegtünk a suttogástól, a tépések zajától,
és azt mondtad sem húsban sem csontokban
nincs mámor;
kispárnádra tapasztja arcomat az éj,
és azt mondom magamnak: ne félj,
és rettegek a suttogástól, a tépések zajától,
és azt mondom a hajnal a mámor;
bocsásd meg érintésem. S hogy hitetlenül
egyedül benned hittem.
2016.01.30.
FB

Szobonya Krisztina: SIMV

 


Szobonya Krisztina
SIMV

Talán mikor először váltott irányt,
akkor csordult számban a fény túl.
Nem csengő mennyország.
Ellen kézzel oltott kárhozat.
Arany színű bongó pokol.
Éhes szellem a felkiáltó jelen.
Karosszékben pihen a semmi.
Közben anyám kenyerét eszem.
Nem lehet megtanulni adni.
Napra hordom bölcsességeim.
És mire jó a szárított ürülék?
Hm. Begyújtani.
Csak a füstre kell vigyázni.
Nem szabad belélegezni.
2015.07.23
FB

Szobonya Krisztina: \

 


Szobonya Krisztina
\

tudtam, hogy utoljára látom
a villamos párás ablaküvegén át
ahogy belétöretik a némaság
és felpattogzik a halál
a kicsinyke padon
a kórház udvarán.

van valami kimondhatatlan
a lélekzet utáni pillanatban
mint előtte a lépcsőházi fordulóban
utolsó cigarettánk füstjén át
a szemtől-szembeni könnytelenségben
és a könyörgésben ígérjem meg.

nem mondhatom el senkinek.
burjánzik a hallgatás.
és hallgattam akkor is mikor
gyűrött fehér lepedőt öleltek
fekete színű karjaim.
nem hallatszott már egyetlen hang sem.
a vénák durranása sem.
minden ami vörös szétesett.

zuhanás után már semmi sem fáj.
talán a foltos pizsama az egyetlen amit
szégyelltem. nem volt saját ruhám.
és azt álmodtam hogy élek.
ma már tudom gyáva voltam.
balga lélek.
meghalni annyit jelent ébredni.
ébredni annyit meghalni.

de a mindenek kezdetekor
az első hang - ki mondja meg
üvöltés volt-e vagy harangszó.
2015.07.05
FB

Szobonya Krisztina: I

 


Szobonya Krisztina
I

A kicsinyke test háromszöget zár.
Épp pontba szűkül a tér. Látod? Fél.
Szemekből zuhogó meg nem született imák
csiszolják fényesre a parkettát.
S a csontok hangtalan, örök nyikorgása
visszhangzik a csupasz falak között.

A kicsinyke test három szöget zár.
Pontból pontba tekint. Látod? Legyint.
Sem sarkokban, sem középtájt. A mélységben.
A zuhanásban. Ott születnek a színek.
És az imák.
2015.06.12
FB

Szobonya Krisztina: a.cross

 

Szobonya Krisztina
a.cross

Ahogy a pitypangot a lehelet.

Nesztelen jövőbe halt mosolyom.

Nem emlékszem. Sírnék. A téren át.

Egy pillanat, mit magamnak akartam.

S a hang csupán, ami megmaradt.

A harmat roppanása.

Ahogy a pitypangot a kéz.
2015.05.10.
FB

Szobonya Krisztina: Inter


Szobonya Krisztina
Inter

Szántóföldeken a vonalak. Semmibe futnak.
Mint vöröslő síneken a vonat. És a vadak,
szemben a nappal. Dérbe hajlik a mozdulat.
Lomha, apró falvak a homályos ablakban.
Füstnélküli kémények kormos sóhajtása
a légkondicionálóban. Fáj. Az idő lejár.
Szállni muszáj, hogy távozóból érkező lehess.
S nem tudom, Isten ismer-e minden állomást,
vagy nem vár senki sem.
2015.02.15
FB

 

Szobonya Krisztina: Délután

 

 


Szobonya Krisztina
Délután

Nyikorgott a kamrafedél,
két nagy bot kikandikált,
lesz kenyér és sütemény
- suhogta a nagykabát.
S fejét szegve fújt a szél
a Csokonai utcán át.
FB

Szobonya Krisztina: Sgrafitto


Szobonya Krisztina
sgraffito

A kapun túl,
anyagba zuhan a látótávolság.
Lepusztított partvidék.
Valami nem múló hidegség.
Sekély ciklon, gyertyaláng.

Minden ima.
Másodlagos hangrobbanás.
Kerek erdő, szívcsakra.
Anya fiát siratja.
Szubszonikus hervadás.

Álomból riad a nap.
A kaotikus szelek
elcsendesülnek.
S a lebbenés csupán,
mi utánunk megmarad,

itt, itt, itt.

2015.11.03.

 


Szobonya Krisztina
retour

Menetiránynak háttal áll
és altatót dúdol a halál.
A százkettes székben minden
oly meztelen. Minden énem.
Mint a novemberi fák.
Körhintában sír a lélek:
ne hagyj el, maradj még!
Kacagj velem, szép világ.

(2015.11.08.)

 

FB